A ködös hideg szélben nyikorognak az ablaktáblák, nem érzem a hideget, nem érzem, hogy ujjaim szinte ráfagytak a pohárra. Ülök a behavazott teraszon, abban a hintaszékben, amit Laura annyira szeretett. Ezt is teljesen befedte a hó. Épp csak lesöpörtem róla, hogy le tudjak ülni. Nem tudtam volna az üresen kongó lakásban megmaradni. Kezemben egy nagy halom fotót tartok, egy fél üveg fehérbort találtam a hűtőben, abból kortyolgatok, várom, hátha segít... Laura is imádta a fehérbort, nézem a kerti fenyőt, ami számára egy másik világot jelentett, s azt próbálom eldönteni, hogyan tovább? Van-e, lesz-e még számomra élet ezen a földön nélküle? Képek összevisszasága kavarog a fejemben, Venezuela, a sáros, eső áztatta hegyi utak, ahol csak szamárháton lehet közlekedni, szinte érzem az orromba a venezuelai eső erős, tömény, semmihez nem hasonlítható illatát. Hallom a nekem csapódó vizes ágak cuppanását, számban érzem a sáros esőlé karcos ízét.
Aztán felvillan Eszter, telt keble, éjfekete haja, ami képes volt arra az ütemre hullámzani, amilyen ütemben szeretkeztünk. Gyermekkori önmagam, ahogy ülök anyám ölében, s sírva panaszkodom, hogy csúfolnak az iskolában, újra hallom rég halott anyám hangját, - ne törődj vele, kincsem! Csak a féltékenység beszél belőlük. Tudják, érzik, hogy különb vagy náluk, s ezt nehezen viselik. Az élet, s benne az emberek már csak ilyenek, mindig a másiké a szebb a jobb, s ha nem kaphatják meg, hát akkor elönti őket az irigység, az irigység, amitől gonosszá válnak. Elúszik a kép, s vele anyám hangja is, helyette egy parti képei villannak fel, embertömeg, zaj, füst, csupa pucér férfi és nő képe a falakon, unalom, dögrovás. Azaz, mégsem... ez volt az a parti, ahova Eszter nélkül érkeztem, s ahol megismertem Laurát.
Nem akartam semmit tőle, ennek két oka is volt, egyrészt éppen nősülni készültem, másrészt az alacsony, kicsit duci lány egyáltalán nem volt az esetem, annak ellenére, hogy a kerek halmok, amiket viselt, igen csak formásan domborodtak. A partin, ahol találkoztunk, csak lődörögtem, untam az egészet úgy, ahogy volt. Külsőm alapján mindenki egy macho playboynak hisz, a lányos anyák kedvence vagyok, hiszen jó partinak számítok. Azaz csak számítottam, amíg a Sereghélyesi klán és a Kállay klán úgy nem döntött, hogy nekem, Kállay Ádámnak el kell vennem feleségül Sereghélyesi Esztert. Eszter apja, Dávid, nagy embernek számít a mi szakmánkon belül, minden olyan partira hivatalos, ahol "illik" megjelenni és megmutatni magát. Csak pénze nincs soha, pedig az üzlet, a gyógyszerészeti központok építése az elmaradott térségekben, szépen hoz a konyhára. Nem kevés támogatást is kap azoktól a kormányoktól, ahol éppen épül egy - egy ilyen központ. Nem tudom hova teszi a pénzt, de sejtem, hogy valahol egy svájci bankszámlán lapul néhány millió.
A szikrázó napsütésben fehéren izzottak a házfalak. Július vége volt, a hőmérséklet a kora délutáni órákra már 35 fok fölé emelkedett. A meleg, embert, állatot egyaránt nagyon megviselt, még a fák koronái is csüggedten kókadoztak a tűző nap alatt. A felhőtlen kék égről könyörtelenül záporoztak az égető, sárga kis nyilak, mint megannyi tűszúrás csapkodták meztelen vállaim. Egy falu életének, indennapjainak hangjai szálltak a mozdulatlan levegőben, tyúkok káráltak, valahol egy ló nyerített, halk kutyaugatás volt rá a válasz. Megtöröltem verejtékező homlokom, és ismét elkezdetem erőteljes mozdulatokkal seperni a poros udvart, a frissen metszett lugas vessződarabjait próbáltam eltakarítani. Már majdnem készen voltam, amikor észrevettem a földön egy vízcseppet. - Hát te, hogyan kerültél ide? - kérdeztem.
Lehajoltam, hogy alaposabban szemügyre vegyem valóban víz lenne-e, hiszen ez tökéletesen elképzelhetetlen volt számomra ebben a melegben. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de amint hozzá akartam érni, eltűnt. Pislogva álltam fel, néztem a vízcsepp hűlt helyét, és nem értettem mi történt, talán napszúrást kaptam. - gondoltam. Megdörgöltem a szemem, s újra lenéztem a helyre, ahol a vízcsepp volt, de most sem láttam semmit. Néztem a lábam előtt, a por rajzolta világot, ahol épp egy hangya küszködött egy kis darab kenyérmorzsával, s akkor ismét megláttam, kicsit arrébb, mint az előbb, a ball bokám mellett tűnt fel újra. Mozdulatlanná dermedve figyeltem, ahogy a porban lassan kezdett kirajzolódni valami. Kör alakban terjedt a folt, fák koronáit láttam benne, ringó búzamezőt, távoli hegyeket, s valami keserédes illat kúszott az orromba. Nem tudtam levenni a tekintetem a lyukról, csak bámultam azt a másik világot, miközben arra kerestem a választ, hogy vajon megőrültem-e?
A közepes méretű boríték hangos csattanással pottyan elém az asztalra. - Most jutott eszembe. - idegesen söpri félre szőke haját a szeméből. - Tegnap nyomta a kezembe a portás. Néhány másodpercig értetlenül bámulom a nekem szánt levelet. Haza, Cardiffba címezték, úgy küldték utánam. Egy pillanatra megelevenedik előttem a város, szinte hallom zajait, érzem illatait. Látom a várost kettészelő Taff folyót, a rajta úszó hajókat, szénszállító uszályokat, hallom a horgászok ókedvű kiabálását, lelkembe mar a város hiánya. Ránézek ismét a borítékra, nincs rajta feladó, megtapogatom, vékony, talán nincs is benne semmi. De, mégis. Érzem, egy összehajtogatott papírlap széleit. Feltépem, félbehajtott papír hullik az asztalra, belőle egy fénykép sarka kandikál ki. Kihúzom a képet, karján egy kisbabával Laura mosolyog rám.
- Szép kislány. - mondja Sue, áthajolva a vállam felett.
Nem válaszolok, letaglóz a kép. Ezernyi emlék, érzés, íz, illat jött ezzel a levéllel, s most mind ott kavarok körülöttem, bennem. Újra ott vagyok a szállodában, megint látom Laura zavart arcát, ahogy majdnem fellöki a boyt, ijedtében, hogy visszanéztem rá. Érzem ismét selyem köntöse lágyságát, érzem a női vágy illatát. Látom, érzem a hajót, ahogy dobálja a szél, látom Laura kipirult arcát, ahogy belesüllyed a gyönyörbe. Mennyi ideje is már? A válasz fejbe kólint, több mint egy éve annak, hogy a hajón voltunk, simán belefér egy gyerek ebbe az időbe. Bár szerintem azé a másik fickóé, Ádámé. De, ha az övé lenne, akkor Laura biztos nem küldte volna el a képet nekem.
Nézem a kis kerekded arcot, a kék szemeket, és azt a csöppnyi kis mosolyt, ami a kislány arcán feltűnik. Talán mégiscsak az enyém ez a gyerek.Nyúlok a telefonért, ami persze süket, nézem az Internetet, azaz nézném, de rájövök, hogy még mindig nincs villany sem. Utálom, amikor tehetetlenségre vagyok kárhoztatva. Járkálok fel alá ebbe a stúdiónak kinevezett szállodai szobába, mint az a tigris, amit nem is olyan régen Mianmarban láttam az állatkertben. Az járkált így fel-alá, mint most én. Tudván, hogy nem képes megbirkózni a rácsokkal, ugyanakkor képtelen belenyugodni abba, hogy oda lett a szabadsága. Hogy nem érezheti többé a dzsungel nedves levegőjét, hogy nem vadászhat többé kedve szerint, hogy másokra van szorulva, ha enni akar.
- Hülye vagy Alex! - mondom magamban, senki nem zárt be. Nem vagy rászorulva másokra, ha enni akarsz... és mégis, a gondolat, az általam felállított hasonlóság nem hagy nyugodni. Megállok, kezemben még mindig ott a kép, s ahogy nézem, elönt a bizonyosság; a gyerek az enyém, s nekem haza kell mennem hozzá.