A kép

Teo beviharzott a lakásba. A lábával rúgta vissza az ajtót, ami nagy csattanással zárult be mögötte. A kulcscsomó, amit kívülről benne felejtett, hangos zörgéssel esett le. A lépcsőházban sokáig visszhangzott a zörej.

A lány, azaz Boros Teodóra - vagy, ahogy mindenki hívta, Teo - alig múlt huszonnégy éves. Magas volt és vékony, rövid, fekete, már-már tüsire nyírt hajat viselt, s a városon belül, sőt, ha tehette azon kívül is biciklivel járt. Pesten nem is lehet másképp, akkora a forgalom, hogy kocsival soha nem érne oda sehova idejében. Igaz nincs is autója. Nem is nagyon vágyott rá. Amire vágyott, hogy ő legyen „a grafikus”! Tudta, hogy már most is nagyon jó, hogy kevés nála jobb van a szakmában, annak ellenére, hogy ilyen fiatal. Hivatalos iskola ugyan még csak egy van mögötte, de kreativitása, ösztönös ráérző képessége, a más fejével tudó és akaró gondolkodása nagy előnyt jelentett számára. Dolgozott már nagy emberekkel, olyanokkal, akik az Arc vagy a Magyar Vágta designjáért feleltek. És Teo sokat tanult tőlük. Alázatos volt, és minden munkát pontosan elvégezte. Jó híre volt grafikusberkekben. Imádta a munkáját. Világéletében jól rajzolt, és amióta megtudta, hogy van olyan szakma, hogy grafikus, azóta csak erre a pályára készült. De most közel állt hozzá, hogy feladja az egészet, sőt egy jó nagyot bele is szándékozott rúgni a megrendelőbe. A kis selyemfestő üzem rettenetesen háklis főnökasszonyába. A nő nem régen települt vissza Angliából, és meg volt róla győződve, hogy ő találta fel a spanyolviaszt. Teónak kétszázra emelkedett a vérnyomása, ha csak rágondolt arra a nyávogó hangra, hogy „Angliában ezt sokkal jobban csinálják. Angliában ez olajozottabban működik, Angliában… Angliában… Angliában…” és így tovább, vég nélkül. Teónak már sokszor a nyelve hegyén volt, hogy ha ott ennyire jó, akkor minek jött vissza? De eddig lenyelte a kikívánkozó mondatot. Egészen a mai napig. Ma aztán a nyolcadik „Angliában így, meg úgy” -nál elszakadt a cérna, s szépen udvariasan elküldte Edit, pardon bocsánat Edith - természetesen h-val, ahogy az Angliában szokás - asszonyt a búsba. Összecsomagolt, és most itt ül a kanapén, és a legszívesebben üvöltene. De persze jól nevelt és nem üvölt.

Ránézett a kis színezett fotóra abban a súlyos ezüstkeretben. A képre, ami fogva tartja attól a pillanattól fogva, ahogy meglátta. Amikor először megpillantotta, azt hitte, saját magát látja valami ódivatú öltözékben. De persze nem ő volt. Fogalma sincs, ki van rajta. A nő talán annyi idős lehet, mint ő, vagy egy kicsit idősebb. A színezés szerint hosszú, világos rózsaszín ruha, bordó felső, fekete, talán cúgos cipő. Óriási kalapja tetején piros-fehér szalagból masni. Kezében bot, amolyan túrabot, és mellette egy kiskutya, aki a nő ölébe hajtja a fejét. Egyik fekete kesztyűs kezében a bot, a másikkal tartja a pórázt. A múlt dicsősége, a béke, a jólét semmivel össze nem téveszthető hangulata árad a képről. Egy garázsvásárban akadt rá, vagy inkább a kép akadt őrá. Egy darabig csak bóklászott a sok oldtimer dolog között és már éppen ott akarta hagyni az egészet, amikor az egyik polcon meglátta a hason fekvő fotót. Először nem is a képet, hanem az ezüst keretet látta meg, ami meglepően vaskosnak tűnt, talán a rajta futó indaminta miatt. Súlyos volt, ahogy megemelte, és amikor meglátta rajta a nőt, szinte a lélegzete is elakadt. - Te jó isten! Ez én vagyok! - mondta első döbbenetében, de aztán rájött, hogy nem ő van a képen. Az eladót hiába faggatta, az nem tudta megmondani, hogy kit ábrázol a fotó, és azt sem, tulajdonképpen hogyan került ide.

- Hát - vonogatta a vállát -, egyszer csak itt volt.

- Na de mégis… - próbálkozott Teo -, hozta valaki? Vagy itt felejtették?

- Gőzöm sincs - mondta a nő -, de szerintem tegnap még nem volt itt. Biztosan ma hozta valaki - tette még hozzá, és elfordult, hogy a következő vevővel foglalkozzon.

Teo hazahozta a kis képet, és ide állította az öltözőasztalkájára. Minden ismerőse, barátja, aki csak járt a lakásban, megcsodálta. És kivétel nélkül mindenki azt hitte, Teo van a képen. A fésülködőasztal - amin a kép áll - sem mai darab, és szintén egy garázsvásár eredménye. Teo imádta a régiségeket, ha tehette, mindig vásárolt valamit. Az anyja szerint már most úgy néz ki a lakása, mint egy múzeum.

Óvatosan a képért nyúlt. Forgatta, nézegette, végül levette a hátulját. Nem volt ott semmi, csak maga a fotó. Illetve mégis, egy név: Sasvári Lídia, és egy évszám: 1888. Az évszám mellett egy pecsétnek látszó maszat. Túl nagy figyelmet nem szentelt neki. Örült, hogy legalább a nevét tudja a nőnek, és azt, hogy mikor készült a fotó. Kikotorta a nagyítóját az asztalka fiókjából. Most először nézte meg amúgy istenigazából a képet. Lídia fehér, talán nyírfából készült padon ül, egy parkban, mögötte dombok, fák. Délután lehet, mert hosszúak az árnyékok. A nőnek sötét szeme van, szép rajzolatú szemöldöke és bájos félmosolya. Karcsú, nem lehet túl magas, a pad támlája a vállánál van. Rózsaszín selyemruhája alján széles sávban hímzés fut végig, vállait bordó színű selyem felsőrész takarja, melyen széles fehér sálszerű sáv fut körbe, kezén könyékig érő, fekete selyem- vagy talán cérnakesztyű, melynek nincsenek ujjai, csak egy kis pánttal akasztotta bele a hüvelykujját. Fején szalmakalap, melynek tetején piros-fehér szalagból hatalmas masni ül. A cipője (no, ez tutira nem cúgos - gondolta), nos a fekete cipő igazán formás, keskeny szalag fogja össze Lídia lábfején a pántjait. - Új lehet - gondolta a lány -, nincs megkopva még a sarka sem. A nő kezében sétabot, mint aki hosszabb túrára indul, ölében egy kis fehér kutya feje nyugszik. A kutya pórázán betűk csillannak: Hotel Kvar… és innen olvashatatlan. A kutyus egy havanese, okos, csillogó szemmel néz a kamerába.

Teo annyira elmerült a kép vizsgálásában, hogy csak sokadszorra hallotta meg a mobilja csengését. A kijelzőn Edith asszony neve állt. - A francba! Mit akarhat? - Tétovázott, hogy felvegye-e, de végül győzött a józan esze.

- Boros Teodóra - mondta, és igyekezett, hogy hivatalos legyen a hangja.

- Edith vagyok, Teókám - búgta a nő, mintha mi sem történt volna -, sajnálom, hogy elmentél. Tudod, a spirál- és a lepkemintáid nagyon tetszenek. Megveszem őket. Behoznád holnap reggel kilencre?

- Ott leszek. Szervusz, Edit.

Meg sem várta, hogy a nő elköszönjön. Kinyomta a telefont. Nem azért, mert udvariatlan akart lenni, dehogy! Hanem mert attól félt, megint elküldi a búsba ezt a ribancot. Úgy ugráltatja, mintha a cselédje lenne. Igaz, nemcsak őt, mindenkit a műhelyben. Alig egy éve van itthon, de a dolgozók fele már lecserélődött. - Csak a pénz ne kellene annyira! - sóhajtotta a lány. Fél éve sikerült elköltöznie a szüleitől, és talán most végre megszabadulhat Petyától is. Petyától, aki szerette őt, de akinek az üzlet, ráadásul a törvénytelen üzlet volt az igazi élete.  

A szülők egy Pest melletti kis faluban élnek. Az anyja ott tanít az általános iskolában, az apja ugyanannak az iskolának az igazgatója. Majd negyven éve dolgoznak és élnek együtt, de soha még egy hangos szó sem esett köztük. Hogy bírják? Azaz az anyja, ő hogy bírja? Mert az apja képtelen a szeretetre, mint akinek ott belül nincs is szíve. Alig-alig beszélgetnek, ha mégis, akkor az apja valami fensőbbséges magabiztossággal kijelenti, hogy ezt így vagy úgy oldjuk meg. Pont. Nincs apelláta. Még őt, Teót sem szereti. Nem ült soha a térdén, nem lovagolt vele, nem mentek sehova kettesben. Tanulni is az anyja tanult vele mindig. Ha az apja nincs ott, akkor az anyja teljesen kinyílik, vidám lesz és mosolygós. Régen sokat énekelt Teónak, verset, mesét olvasott. A kislány azt szerette a legjobban, amikor az apja nem volt a közelben, ilyenkor az anyja sokkal felszabadultabb volt. Vidám, cserfes nő lehetett valamikor, de az apja elfojtotta ezt benne. Csak akkor tudta magát elengedni és felhőtlenül élvezni a napsütést, a tévéfilmeket, ha kettesben voltak Teóval.

Bár az apja soha nem veszekedett velük, elég volt, ha rájuk nézett, és a vidámság máris eltűnt. Maradt az az őrjítően csendes nyugalom, az a precíz napi rutin, amivel a szülei élik a maguk életét…, hát ez kikezdte Teo idegeit. Szombatonként pontban fél hétkor felkelni, piac, bevásárlás, fél tizenkettőkor ebéd, utána egy kis szunyókálás, majd kertrendezgetés, dolgozatjavítás, vagy csak az iskolai ügyek megbeszélése. Vasárnap - piac és bevásárlás nélkül - ugyanez a műsor, esetleg még kiegészíti egy kis tévénézés. Mindkettőnek megvan a kedvenc sorozata. Anyja még akkor sem nyugszik, miközben tévét néz, kezében folyton ott a kötőtű, aminek egyhangú csattogására apja általában elalszik. Ha felébred, akkor el kell mondani neki, hogy mi történt a sorozatban, és nem érdekli, ha a másik éppen nézni szeretné tovább a filmet. - Most akkor ez ki, és mit csinál? Bolond ez?! - fűzte hozzá a megjegyzéseit, tönkretéve ezzel a másik örömét. Teo sokszor sikítani szeretett volna.

§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§

Lídiának eddig semmi jót nem hozott az 1888-as év, hacsak azt nem, hogy idén végre Abbáziában nyaraltak és nem Baden-Badenben. Alig merte elhinni, amikor férje, Károly májusban azzal állított haza, hogy idén Abbáziába mennek a nyárra. Mármint ő, Lídia, Károly csak két hetet tölt lent, hogy mikor, azt még nem tudja.

Károly apja után főrészvényes és igazgatótanácsi tag volt az 1841–ben alakult Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban. Sokat dolgozott, hiszen Magyarországon ez volt az első olyan intézet, ami hitelezéssel is foglalkozott. A pesti nagykereskedők és a kereskedelem, illetve a születőben lévő tőkés ipar felvetette, hogy a tőkéjét befektetné hitelezésbe, így jött létre a bank. Létrejött azért, hogy ezek a nagytőkések csak még jobban hizlalják a már amúgy is terebélyes hátsófelüket. Károly nemegyszer mesélte Lídiának, milyen hosszú utat járt be, hogy kisnemesi családjából idáig elérjen. Köszönhette ezt apjának, aki elszegényedett nemesi családból származott, és jogászként kereste a kenyerét. Szigorú, vallásos és nagyon takarékos ember lévén maradt pénz Károly taníttatására is. Károly Pozsonyban született a család első és egyetlen gyermekeként. Itt kezdte meg tanulmányait is, majd Bécsbe került, onnan pedig Párizsba, hogy eredményeinek, apja jó kapcsolatainak és befolyásának köszönhetően bekerüljön a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankba.

A bejelentés után két nappal Károly egy fotómasinával állított haza, amit a negyedik kerületben lévő Calderoni és Társánál vásárolt. Lídia nagyon örült. Ugyan még soha nem látott fotómasinát, de ez a kis csillogó fekete doboz úgy vonzotta, mint a mágnes. A direkt hobbifotósok számára kifejlesztett masina már celluloid filmre fényképezett. Ami nem volt veszélytelen, mivel a celluloid igen gyúlékony anyag. Károly mégis úgy érezte, jó lenne megörökíteni néhány dolgot az életükből. Ez, lehet, hogy Lídiára vár majd, bár Károly szerint neki nem lesz könnyű megtanulni a gép kezelését. A felesége ezen persze megsértődött, bár nem mutatta. Viszont elhatározta, hogy csak azért is megtanulja, hogyan kell fotókat készíteni.

Lídiának sok barátnője töltötte a nyarat Abbáziában. Ódákat zengtek az alig tíz hónap alatt felépült Hotel Kvarnerről. Végre egy kis változatosság! Eddig Ilse miatt mindig Baden-Badenben kellett tölteniük a nyarat. Károly imádta az unokatestvérét, s mivel annak nem maradt senkije, támogatta nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is. Ami azzal is járt, hogy Ilse is mindig velük töltötte a nyarat. Ha arra gondolt, hogy össze lesz zárva Ilsével Abbáziában, ahol senkit nem ismer, akkor kicsit kétségbeesett. Baden-Badenben legalább tudta, hova bújjon el, ha már nagyon elege volt a vénlányból. Ettől függetlenül Lídia örömmel várta a nyarat, megrendelte az egész nyári ruhatárát, melyet a Magyar Bazár divatlapra alapozott. Ez ellen még Károlynak sem volt semminemű kifogása. Sőt! Lídia ellátogatott a kor legnevesebb szalonjába, a Girardihoz is, ahol maga a tulajdonos, Girardi Józsefné ajánlotta a legújabb párizsi ruhákat. Egy hirtelen ötlettől vezérelve vett egy elegáns galambszürke ruhát Ilsének is. Fehér csipkekézelője volt, és a magasan záródó nyakánál keskeny, elegáns, fehér fodor futott körbe. Az alján ugyanolyan szélesen hímzés, mint azon a párizsi fehér ruhán, amit magának vett. Hozzá napernyő és kesztyű is járt természetesen. Sőt cipő is, de azt nem merte megvenni. Fogalma sem volt Ilse lábméretéről.

Öt éve volt Károly felesége, és egyáltalán nem volt boldog. Nem szerelemből ment hozzá. Károly a szüleitől kérte meg a nálánál tizenhárom évvel fiatalabb lány kezét. A férfi Lídia apjának, a bornagykereskedő Sasvári Jánosnak volt az egyik rendszeres pozsonyi vásárlója. A lány többször találkozott Károly bácsival, és emlékezett rá, hogy egy vagy két alkalommal Jolán, a felesége is vele jött. Szőke hajú, mosolygós nő volt, aki néha elvitte őt a közeli cukrászdába fagyit enni. Aztán 1870–ben meghalt Károly imádott felesége. Lídia még csak ötéves volt, s nagyon sajnálta Károly bácsit, hogy az egyedül maradt. A haláleset után három évig nem látták a férfit. Aztán felbukkant. Pest-Buda egyesítését, azaz Budapest születését ’73–ban velük együtt ünnepelte. Feleségéről s az elmúlt három évről egyetlen szót sem szólt, soha. Lídia ma sem tudja, hol, mivel, kivel töltötte ezt az időt. Károly azóta sem beszélt erről. Lídiának nem volt ellenszenves Károly bácsi, aki, amikor a lány tizenöt éves lett, azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy hívja őt egyszerűen csak Károlynak. Néhányszor eltévesztette, mire természetes lett a számára, hogy Károly bácsi ezután már csak Károly, neki is.

Lídia a legjobban azt szerette, hogy Károly komoly ember volt, lehetett vele mindenről beszélgetni. Károly sokat mesélt neki az 1867-es kiegyezésről is. Lídia nem nagyon tudta, mi is volt az a kiegyezés, és az egészből leginkább Andrássy Gyula gróf és Erzsébet császárnő vélt vagy valós szerelme érdekelte leginkább. Ám erről Károly vagy nem tudott, vagy nem akart beszélni.

- Lídia, kedvesem - mondta, ha a lány szóba hozta ezt a kérdést - meg kell értenie, hogy ez nem fontos… mármint az ügy szempontjából - tette hozzá.

- Miért - kérdezte Lídia -, mi az az ügy, ami fontosabb, mint a szerelem?

Károly megállt a Duna-korzón, ahol éppen szokásos vasárnapi sétájukat tették, szembefordult a lánnyal, úgy mondta neki: - Az ügy, kedvesem, maga a kiegyezés, ami Andrássy gróf nélkül nem jött volna létre.

Lídia nagyot sóhajtott és megadta magát a sorsának. Feltette azt a kérdést, amire a férfi várt: - Miért, mit csinált a gróf?

– Hogy mit? Hát először is az Ön születésének évében már a képviselőház alelnöke volt, és ebben a tisztségében maradt 1867-ig. Ő lett a kiegyezést előkészítő tárgyalások egyik vezetője, méghozzá a megszövegező, úgynevezett Hatvanhetes bizottság tagjaként. Tudja, Lídia, nagyon fontos volt a gróf diplomáciai és politikai tehetsége - karolt Károly a lányba és folytatta vele a sétát ­-, ráadásul a bécsi udvar is elfogadta, s ez nagy előnyt jelentett a tárgyalások során, segített abban is, hogy a császár is rugalmasan álljon a kiegyezés kérdéséhez. És természetesen - tette hozzá, látván Lídia elkalandozó figyelmét - az Erzsébet császárné és Andrássy gróf közötti jó viszony is döntő fontosságú volt a kitűzött célok elérése szempontjából.

-  Na ugye! - kiáltott fel a lány.

-  Jó, elismerem, van Önnek némi igaza ez ügyben - mosolygott a férfi.

– Ne feledje, Károly, az ilyen ügyek megítélésében a nőknek sokkal nagyobb tehetségük van!

Károly majdnem elnevette magát, ahogy nézte ezt a kipirult arcú bakfist, aki igen komoly arccal okítja őt a női lélek rejtelmeiről. - Tudja, Lídia - nézett Károly nagyon komolyan a lányra - a szerelem az valami olyan dolog, ami vagy jön egy ember életében, vagy nem… és van, hogy váratlanul jön. Olyankor, amikor senki nem számít rá. Én ismertem a grófot, ott voltam, amikor a kiegyezés mellett érvelt, s tudom, hogy a császárnő és Andrássy találkozása olyan találkozás volt, amely bárhol, bárkivel megtörténhet. Nem rang és gazdagság, nem diplomáciai alkalom szüli. Nem tudni, honnan kapjuk. Azt sem, kit, mikor, és miért ér utol. Akár a villámcsapás. Szerelem első látásra. Így nevezik. De az ő találkozásuk történelmi találkozás is volt. Nem csupán kettejük életét, hanem egy ország, a magyar nemzet sorsát is megpecsételte különös vonzalmuk.