Carpe Diem

Ádám:

A  ködös  hideg  szélben  nyikorognak  az ablaktáblák,  nem  érzem  a  hideget,  nem  érzem,  hogy ujjaim  szinte  ráfagytak  a  pohárra.  Ülök  a  behavazott teraszon,  abban  a  hintaszékben,  amit  Laura  annyira szeretett.  Ezt  is  teljesen  befedte  a  hó.  Épp  csak lesöpörtem  róla,  hogy  le  tudjak  ülni.  Nem  tudtam volna  az  üresen  kongó  lakásban  megmaradni. Kezemben egy nagy halom fotót tartok, egy fél üveg fehérbort  találtam  a  hűtőben,  abból  kortyolgatok, várom,  hátha  segít...  Laura  is  imádta  a  fehérbort, nézem a  kerti  fenyőt, ami  számára egy  másik  világot jelentett,  s  azt  próbálom  eldönteni,  hogyan  tovább? Van-e,  lesz-e  még  számomra  élet  ezen  a  földön nélküle?  Képek  összevisszasága  kavarog  a  fejemben, Venezuela,  a  sáros,  eső  áztatta  hegyi  utak,  ahol  csak szamárháton  lehet  közlekedni,  szinte  érzem  az orromba  a  venezuelai  eső  erős,  tömény,  semmihez nem  hasonlítható  illatát.  Hallom  a nekem  csapódó vizes  ágak  cuppanását,  számban  érzem  a  sáros  esőlé karcos ízét.

Aztán felvillan Eszter, telt keble, éjfekete haja, ami  képes  volt  arra  az  ütemre  hullámzani,  amilyen ütemben  szeretkeztünk.  Gyermekkori  önmagam, ahogy ülök anyám ölében, s sírva panaszkodom, hogy csúfolnak az iskolában, újra hallom rég halott anyám hangját, - ne törődj vele, kincsem! Csak a féltékenység beszél belőlük. Tudják, érzik, hogy különb vagy náluk, s ezt nehezen viselik. Az élet, s benne az emberek már csak  ilyenek,  mindig  a  másiké  a  szebb  a  jobb,  s  ha nem  kaphatják meg, hát akkor elönti őket az irigység, az irigység, amitől gonosszá válnak. Elúszik a kép, s vele anyám hangja is, helyette egy  parti  képei  villannak  fel,  embertömeg,  zaj,  füst, csupa  pucér  férfi  és  nő  képe  a  falakon,  unalom, dögrovás.  Azaz,  mégsem...  ez  volt az a  parti,  ahova Eszter  nélkül  érkeztem,  s  ahol  megismertem  Laurát.

Nem  akartam  semmit  tőle,  ennek  két  oka  is  volt, egyrészt  éppen  nősülni  készültem,  másrészt  az alacsony,  kicsit  duci  lány  egyáltalán  nem  volt  az esetem, annak ellenére, hogy a kerek halmok, amiket viselt,  igen  csak  formásan  domborodtak.  A  partin, ahol találkoztunk, csak lődörögtem, untam az egészet úgy, ahogy volt. Külsőm alapján mindenki egy macho playboynak  hisz,  a  lányos  anyák  kedvence  vagyok, hiszen  jó  partinak  számítok.  Azaz  csak  számítottam, amíg  a  Sereghélyesi  klán  és  a  Kállay  klán  úgy  nem döntött, hogy nekem, Kállay Ádámnak el kell vennem feleségül  Sereghélyesi  Esztert.  Eszter  apja,  Dávid, nagy  embernek  számít  a  mi  szakmánkon  belül, minden olyan partira hivatalos, ahol "illik" megjelenni és  megmutatni  magát.  Csak  pénze  nincs  soha,  pedig az  üzlet,  a  gyógyszerészeti  központok  építése  az elmaradott térségekben, szépen hoz a konyhára. Nem kevés támogatást is kap azoktól a kormányoktól, ahol éppen épül egy - egy ilyen központ. Nem tudom hova teszi  a  pénzt,  de  sejtem,  hogy  valahol  egy  svájci bankszámlán lapul néhány millió.

Laura:

A  szikrázó  napsütésben  fehéren  izzottak  a házfalak.  Július  vége  volt,  a  hőmérséklet  a  kora délutáni órákra már 35 fok fölé emelkedett. A meleg, embert, állatot egyaránt nagyon megviselt, még a fák koronái is csüggedten kókadoztak a tűző nap alatt. A felhőtlen kék égről könyörtelenül záporoztak az égető, sárga  kis  nyilak,  mint  megannyi  tűszúrás  csapkodták meztelen vállaim. Egy falu életének, indennapjainak hangjai  szálltak  a  mozdulatlan  levegőben,  tyúkok káráltak, valahol egy ló nyerített, halk kutyaugatás volt rá  a  válasz.  Megtöröltem  verejtékező  homlokom,  és ismét  elkezdetem  erőteljes  mozdulatokkal  seperni  a poros udvart, a frissen metszett  lugas vessződarabjait próbáltam  eltakarítani.  Már  majdnem  készen  voltam, amikor észrevettem a földön egy vízcseppet. - Hát te, hogyan kerültél ide? - kérdeztem.

Lehajoltam,  hogy  alaposabban  szemügyre vegyem  valóban  víz  lenne-e,  hiszen  ez  tökéletesen elképzelhetetlen  volt  számomra  ebben  a  melegben. Kinyújtottam  a  kezem,  hogy  megérintsem,  de  amint hozzá akartam érni, eltűnt. Pislogva álltam fel, néztem a  vízcsepp  hűlt  helyét,  és  nem  értettem  mi  történt, talán napszúrást kaptam. - gondoltam. Megdörgöltem a  szemem,  s  újra  lenéztem  a  helyre,  ahol  a  vízcsepp volt,  de  most  sem  láttam  semmit.  Néztem  a  lábam előtt,  a  por  rajzolta  világot,  ahol  épp  egy  hangya küszködött  egy  kis  darab  kenyérmorzsával,  s  akkor ismét  megláttam,  kicsit  arrébb,  mint  az  előbb,  a  ball bokám  mellett tűnt fel újra. Mozdulatlanná dermedve figyeltem, ahogy a porban lassan kezdett kirajzolódni valami. Kör alakban terjedt a folt, fák koronáit láttam benne,  ringó  búzamezőt,  távoli  hegyeket,  s  valami keserédes  illat  kúszott  az  orromba.  Nem  tudtam levenni  a  tekintetem  a  lyukról,  csak  bámultam  azt  a másik világot, miközben arra kerestem a választ, hogy vajon  megőrültem-e?

Alex:

A  közepes  méretű  boríték  hangos  csattanással pottyan  elém  az  asztalra.  -  Most  jutott  eszembe.  - idegesen söpri félre szőke haját a szeméből.  - Tegnap nyomta  a  kezembe  a  portás.  Néhány  másodpercig értetlenül  bámulom  a  nekem  szánt  levelet.  Haza, Cardiffba  címezték,  úgy  küldték  utánam.  Egy pillanatra  megelevenedik  előttem  a  város,  szinte hallom zajait, érzem illatait. Látom a várost kettészelő Taff  folyót,  a  rajta  úszó  hajókat,  szénszállító uszályokat,  hallom  a  horgászok  ókedvű  kiabálását, lelkembe  mar  a  város  hiánya.  Ránézek  ismét  a borítékra,  nincs  rajta  feladó,  megtapogatom,  vékony, talán  nincs  is  benne  semmi.  De,  mégis.  Érzem,  egy összehajtogatott  papírlap  széleit.  Feltépem, félbehajtott papír hullik az asztalra, belőle egy fénykép sarka  kandikál  ki.  Kihúzom  a  képet,  karján  egy kisbabával Laura mosolyog rám.

- Szép kislány. - mondja Sue, áthajolva a vállam felett.
Nem válaszolok, letaglóz a kép. Ezernyi emlék, érzés,  íz,  illat  jött  ezzel  a  levéllel,  s  most  mind  ott kavarok  körülöttem,  bennem.  Újra  ott  vagyok  a szállodában,  megint  látom  Laura  zavart  arcát,  ahogy majdnem fellöki a boyt, ijedtében, hogy visszanéztem rá. Érzem ismét selyem köntöse lágyságát, érzem a női vágy  illatát. Látom,  érzem  a  hajót,  ahogy  dobálja  a szél,  látom  Laura  kipirult  arcát,  ahogy  belesüllyed  a gyönyörbe. Mennyi ideje is már? A válasz fejbe kólint, több mint egy éve annak, hogy a hajón voltunk, simán belefér egy gyerek ebbe az időbe. Bár szerintem  azé a másik  fickóé,  Ádámé.  De,  ha  az  övé  lenne,  akkor Laura  biztos  nem  küldte  volna  el  a  képet  nekem.

Nézem a kis kerekded arcot, a kék szemeket, és azt a csöppnyi  kis  mosolyt,  ami  a  kislány  arcán  feltűnik. Talán  mégiscsak  az  enyém  ez  a  gyerek.Nyúlok  a telefonért, ami persze süket, nézem az Internetet, azaz nézném,  de  rájövök,  hogy  még  mindig  nincs  villany sem.  Utálom,  amikor  tehetetlenségre  vagyok kárhoztatva.  Járkálok  fel  alá  ebbe  a  stúdiónak kinevezett  szállodai  szobába,  mint  az  a  tigris,  amit nem  is  olyan  régen  Mianmarban  láttam  az állatkertben.  Az  járkált  így  fel-alá,  mint  most  én. Tudván,  hogy  nem  képes  megbirkózni  a  rácsokkal, ugyanakkor képtelen belenyugodni abba, hogy oda lett a  szabadsága.  Hogy  nem  érezheti  többé  a  dzsungel nedves  levegőjét,  hogy  nem  vadászhat  többé  kedve szerint,  hogy  másokra  van  szorulva,  ha  enni  akar. 

- Hülye  vagy  Alex!  -  mondom  magamban,  senki  nem zárt  be.  Nem  vagy  rászorulva  másokra,  ha  enni akarsz...  és  mégis,  a  gondolat,  az  általam  felállított hasonlóság nem hagy nyugodni. Megállok, kezemben még  mindig  ott  a  kép,  s  ahogy  nézem,  elönt  a bizonyosság;  a  gyerek  az  enyém,  s  nekem  haza  kell mennem  hozzá.