Eltörölve

2015. Debrecen

Egy hét telt el a szülei házassági évfordulója óta, amikor Sárát felhívta az apja.

– Tudsz valamit anyádról? Nálatok van? A gyógyszertár hatkor zár, mindjárt hét és anyád nincs sehol! Pedig mindig időben hazaér, maximum egy-két percet szokott késni, mert soha nem lehetett tudni, hogy a boltban, ahol vásárol, mennyien lesznek éppen. És a mobilja is ki van kapcsolva – hadarta idegesen.

– Ne izgulj, apa! Biztosan csak hosszú sor állt a pénztárnál, vagy összefutott valakivel, és elbeszélgette az időt. A mobilja meg lemerült. Mindig mindenkit felhív, ha megjött a gyógyszere. Tudod, hogy milyen lelkiismeretes, nem venné a szívére, ha valakinek nem szólna időben.

Miután letették a telefont, Sára is hívta az anyját. Mondott, amit mondott az apjának, de tudta, hogy az anyja nem szokott elbeszélgetni senkivel, és soha nem hagyná, hogy lemerüljön a mobilja. A füléhez emelte a készüléket, és döbbenten vette tudomásul, hogy az anyja telefonja valóban ki van kapcsolva!

Egy pillanatig csak bámult maga elé, próbálta megérteni, hogy az anyja, aki mindig pontos, akire mindig lehet számítani, most valami olyasmit csinált, amire még nem volt példa: kikapcsolta a telefonját. És egyáltalán nem az a beszélgetős fajta. Egy két mondat erejéig megáll az utcán az ismerősökkel, de órákat nem fecserészik senkivel.

Hirtelen ötlettől vezérelve felhívta Katit, a gyógyszertár vezetőjét, aki meglepett hangon közölte, hogy aznap Anna szabadságot vett ki.

Sárát elfogta a balsejtelem. Szabadságot? Az anyja, aki él-hal a munkájáért? Halálos betegnek, mi több ágyban fekvő mozdulni nem tudó betegnek kell lennie ahhoz, hogy Mihálylovics Andrásné született Léránt Anna ne menjen be dolgozni!

Újra hívta az anyja mobilját, és még vagy százszor azon az estén, de nem sikerült elérnie. Most már határozottan eluralkodott rajta a pánik. Valaminek történnie kellett, valaminek, ami meggátolta az anyját abban, hogy telefonáljon, hogy szóljon.

Elindult az apjához, és közben abban reménykedett, hogy az anyja már otthon lesz és nevetve közli velük, hogy tényleg lemerült a mobilja. Sára itt egy pillanatra megállt, na de akkor miért nem ment be dolgozni? Hol van, hol volt egész nap?

Amint kinyitotta a kerti kiskaput, meghallotta az apja hangját:

– Na, csak hogy megjöttél végre! – Aztán ahogy Sárát meglátta, rémülten felkiáltott:

– Mi van anyáddal?

– Nem tudok semmit, apa. De akkor ezek szerint nincs itthon – mondta és érezte, hogy gombóc nő a torkában.

Az apja megrázta a fejét – Felhívtam a debreceni kórházat, sőt a magánklinikát is, de még a környékünkön lévőket is. A hullaházakat – csuklott el a hangja –, de sehol semmi. Sehol nincs ilyen nevű nő, és nem találtak ismeretlen női holttest sem.

– Ezt honnan tudod? Beszéltél a rendőrökkel?

– Nem, csak felhívtam Janit, a fia rendőr, ő mondta.

Sárának fogalma sem volt ki az a Jani, akinek rendőr a fia, de annak örült, hogy volt valaki, aki meg tudta ezt tenni. Akkor talán még sincs olyan nagy baj.

Az apja átható tekintettel nézett Sárára. – Ugye te is arra gondolsz, amire én, hogy elrabolták.

Sára kicsit elsápadt, de gyorsan összeszedte magát. – Ugyan, apa! Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! – Pedig valóban ez járt a fejében, különben hova lett volna az anyja?

– Igen, én is mindig ezt mondom másoknak, hogy nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. De anyád nem szokott csak úgy eltűnni! Mindig felhív, ha késik. Biztosan történt vele valami. Érzem!

Sára ezzel nem tudott vitatkozni. Ő is érezte, hogy baj van. Az anyja valóban nem szokott csak úgy eltűnni. – Hívjuk fel a rendőrséget! – kérte.

– Nem foglalkoznak addig az üggyel, amíg el nem telik valamennyi idő, nem tudom pontosan mennyi, talán huszonnégy óra – mondta kétségbeesetten az apja.

– De te is azt mondod, és én is tudom, hogy anya sosem szokott csak úgy eltűnni, ennek biztosan oka van. Ezt csak megértik a zsaruk is – ült le a kanapéra és idegesen tűrte el a szemébe lógó hajtincsét. Majd hirtelen felpattant – a ruhái megvannak?

András zavartan megvonta a vállát, látszott, hogy eszébe sem jutott megnézni. Most együtt nyitogatták a szekrényeket. Miközben az anyja holmijai között kutakodott, Sárát meglepte valami megmagyarázhatatlan furcsa érzés, mintha betört volna az anyja intim szférájába. Végig simított a szépen összehajtogatott blúzokon, szoknyákon, megemelgette a katonás rendben sorakozó nadrágokat, keze nyomán az anyja illatát, kis túlzással testének melegét is érezni vélte.

Elborították a szemét a könnyek, vajon hova lett az anyja, mi történt vele? Bántották? Elrabolták? Netán megölték és most a teste valahol elkaparva fekszik egy erdő mélyén, egy kút fenekén?

„Elég volt!” szólt rá magára. Gyorsan letörölte a könnyeit, tudta erősnek kell maradnia, az apja nem számíthat senki másra csak rá, Sárára. És amíg nem tudnak valami biztosat, fölösleges hülyeségeken agyalnia, csak rosszat tesz vele magának is és az apjának is. Elgondolkodva húzogatta a vállfákat az akasztókon, minden a helyén volt. Úgy tűnt, semmi nem hiányzik, csak az a ruha, amiben reggel dolgozni ment.

Odafordult az apjához:

– Összevesztetek?

– Ugyan már! Soha nem szoktunk veszekedni! És ha most elő is fordult volna, gondolod, hogy emiatt fogta volna magát, és itt hagy mindent és mindenkit? Negyven év után egy piszlicsáré veszekedés miatt? Nem, anyád ettől sokkal, de sokkal felelősségteljesebb! Különben is! Anyáddal nem lehet veszekedni. A leglehetetlenebb helyzetekből is humorral vágja ki magát. Még akkor is csak nevetett, amikor veled volt terhes, és egész nap olvasott, főzni is elfelejtett! Én mérges voltam, ő meg csak kacagott, aztán rendelt valamit a Platán étteremből, és meg volt oldva minden.

– Igen, anya valóban ilyen. Gyűlöli a házimunkát…

– De ettől még jó feleség és jó anya! – emelte meg András a hangját, mintha valaki is kétségbe vonta volna Anna érdemeit. – Anyád furcsa teremtés, talán ezért is szerettem bele, olyan más volt, imádott táncolni; színházba, moziba, étterembe járni, és olvasni. Mindig volt a táskájában könyv. Mindig. És állandóan azzal nyaggatott, hogy menjünk színházba, hogy nézzük meg ezt vagy azt a darabot, mert éppen a kedvenc színésze játszik benne. De ez engem annyira nem érdekelt – nézett Sárára. – Talán, ha eljárok vele ezekre a helyekre…

– Ugyan, apa! Emiatt tuti nem tűnne el!

– És ha elrabolták? – nézett Sárára az apja. Szemében annyi kétségbeesés ült, hogy Sára majdnem elsírta magát. De aztán legyűrte a könnyeket, és csak annyit mondott:

– Gyere, menjünk el a rendőrségre!

A Nagyerdei körúton villamosoztak a rendőrség valaha szebbnapokat látott, ma már kicsit kopottas épülete felé. A több mint 100 éve épült szecessziós épület rácsos ablakaival nem volt valami bizalomgerjesztő látvány. A kétszárnyú kovácsoltvas ajtókon domborművek díszelegtek, de Sára csak egy pillantást vetett rájuk, majd belökte az ajtót. Bent a hűvös, ám világos előtérben a recepciós pult mögött fiatal lány ücsörgött. Némi habozás után a második emeletre irányította őket.

Fiatal hadnagy várt rájuk a folyosón, majd az irodájába vezette Sáráékat. Miután leültek, kávét és vizet hozatott nekik, közben figyelmesen meghallgatta őket. Miután befejezték a hadnagy elmondta, nincs olyan szabály, hogy várni kelljen valamennyit, mielőtt bejelentenék valakinek az eltűnését.

– Főleg akkor – tette hozzá –, ha az eltűnt személy életvitelére, személyi körülményeire, foglalkozására tekintettel az eltűnésére ésszerű magyarázat nem adható. Márpedig itt ez a helyzet, ahogy én látom, ugye?

Sára bólintott.

– Mit gondol, önszántából ment el az édesanyja, vagy esetleg kényszer hatására?

Sára az apjára nézett, de az mintha nem is hallaná a kérdést, teljesen magába roskadt.

– Fogalmam sincs. De nem tudom elképzelni, hogy anyám csak úgy elmenjen. Hogy itt hagyjon mindent és mindenkit. Feltételezem, hogy inkább kényszerítették…

– És miért feltételezi? – kérdezte a hadnagy.

– Mert az anyám nem szokott csak úgy eltűnni. Nála megbízhatóbb, családszeretőbb embert keveset ismerek. Mindig, érti? mindig szólt, ha valami miatt késett.

– Jelentkezett bárki, hogy nála van az édesanyja?

– Nem, senki. De, ez itt nem Amerika! – türelmetlenség csendült ki Sára hangjából.

– Igen, ez nem Amerika, de azért láttunk már hasonló dolgokat mi is. – A rendőr komoly arccal nézett Sárára, akinek elfutotta a szemét a könny.

– Most azt akarja mondani, hogy talán el is elrabolhatták az anyámat? Egy hatvan éves asszonyt, aki se nem gazdag, se nem szép, se nem fiatal? De miért, könyörgöm miért?

– Sajnos ez is megtörténhet – bólintott a hadnagy. – Mondja… – A rendőr tartott egy kis szünetet, kicsit mintha zavarban lett volna, és úgy tűnt, még neki is nehezére esik megkérdezni, ami eszébe jutott.

– Kérdezzen bátran, ha ez segít megtalálni az anyámat…

– Azt mondja az édesanyja nem gazdag, és önök? Ha elrabolták, tudnak váltságdíjat fizetni?

Sára keserűen felnevetett. – Váltságdíjat? Ugyan miből? Én főnővér vagyok a kórházban, a férjem villamosvezető. A két gyerekünk egyetemista. Maga szerint tudnánk bármennyit is fizetni?

– Nem örököltek mostanában? Vagy nem nyertek esetleg a lottón?

– Nem. Semmi ilyesmi nem történt.

– Akkor az emberrablást kizárhatjuk. Nézzük meg a másik eshetőséget.

Sára értetlenül meredt a rendőrre. – A másikat?

– Igen. Mi van, ha az édesanyja mégiscsak önszántából ment el? Történt mostanában valami, ami okot adhatott neki erre?

– Semmi. Most ünnepeltük a házassági évfordulójukat. Boldog volt! Nemrég ment nyugdíjba. Tudja, a nagy gyógyszertárban dolgozott. Szerette a munkáját, annyira szerette, hogy hiába ment nyugdíjba, visszament dolgozni.

– Esetleg nem veszett össze önnel, vagy a férjével? – nézett Andrásra a hadnagy.

– Nem. Anna szeretett bennünket, és mi is szerettük őt – válaszolt András, aki láthatóan legyűrte a fájdalmát.

– Ezt nem kétlem – mondta a hadnagy –, de esetleg történhetett valami, ami miatt nem akar a neje hazamenni…

András a fejét rázta. – Semmi! Semmi olyan, ami odavezethetett volna, hogy el akarjon menni!

– Nem volt esetleg egy másik férfi a felesége életében?

– Nem! Nem volt! És egyáltalán milyen kérdés ez? – András dühösen meredt a rendőrre.

– Sajnálom – mondta az –, de az eltűnés hátterében álló okokat is ki kell derítenünk, sőt az eltűnt személyét érintő minden kérdésre a lehető legpontosabb választ kell kapjuk. Ezek ismeretében tudjuk eldönteni, mérlegelni, hogy elsődlegesen milyen intézkedések végrehajtása szükséges.

– Hát milyen lenne szükséges? – hördült fel András. – Adjanak ki körözést, és keressék meg a nejemet!

– Természetesen ezt fogjuk tenni, de addig is…

– Jó – mondta András –, akkor tegyék már, az Isten szerelmére!

A fiatal hadnagy bólogatott, majd aprólékosan kikérdezte őket Anna kinézetéről, az eltűnése napján viselt ruháiról. Kérdezett a szokásairól, a hobbijáról, a barátairól, a munkahelyéről, arról, hogy miért ment nyugdíjba, és miért döntött mégis úgy, hogy folytatja a munkát. Kért egy fotót is, amire Sára azt felelte, holnap behozza, mert a nagy sietségben ez nem jutott eszébe.

A rendőr bólintott, felvette a jegyzőkönyvet, és azt mondta, amint megkapja a fotót, azonnal kiadja a körözést. – Ennél többet nem tehetek – tárta szét a karját.

Másnap mivel Annáról semmi hír nem érkezett, Sára és az apja munka után végigjárták az összes ismerősüket, hogy megtudják, mondott-e Anna valakinek valamit. De nem jártak eredménnyel, senki nem tudott semmit.

Egyedül Évával nem beszéltek. Pedig, úgy sejtették ő biztosan tud valamit, hiszen Anna vele beszélt olyan bizalmasan ott a konyhában. Csakhogy Éva visszament Kanadába!

Visszagondolt a szülei házassági évfordulójára, akkor nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, amiről az anyja és Éva beszélgettek. Vagyis ez így nem igaz! Már akkor is aggasztotta az a félmondat. Talán el kellene mondani az apjának a történteket.

Nem volt nagy társaság, de Évát meghívták, hiszen ő volt Anna legjobb barátnője. Kicsi koruk óta ismerték egymást, iskolába is együtt jártak egészen az egyetemig. Olyanok voltak mint a testvérek. Még hasonlítottak is egymásra, amire kicsit rá is játszottak, egyforma frizurát viseltek, és néha egyformán is öltöztek. Jókat nevettek, amikor a fiúk és néha a tanárok sem tudták megkülönböztetni őket.

Pár éve Évát a cége Kanadába küldte, de Annával a kapcsolat nem szakadt meg, ráadásul pont akkor volt itthon látogatóban, amikor Anna és András a házassági évfordulójukat ünnepelték.

Vacsora után az anyja Évával bement a konyhába, hogy felszeljék a zserbót, amit Sára még délután sütött. Nem akart hallgatózni, de ott állt a konyhába vezető ajtónál, és a beszélgetésük foszlányai eljutottak hozzá.

– Mi a csudáért mentél vissza dolgozni? – kérdezte éppen Éva.

– Egyszerűen csak nem ízlett a nyugdíjas élet – válaszolta az anyja. – Tizennyolc éves korom óta dolgozom. Negyven évet húztam le ugyanabban a gyógyszertárban. Elfogyasztottam hat főnököt és ki tudja hány kollégát, ismertem minden egyes lakóját a városnak, sőt minden lakó minden problémáját. És ez az egész hirtelen eltűnt. Hiába készültem rá, gyakorlatilag egyik napról a másikra elvették a régi életem. Nem kellett felkelnem reggel, és nem az jutott először az eszembe, hogy Gizi néni szemcseppjét megrendeljem, hogy Jóska bácsi prosztata gyógyszere megjött, és el ne felejtsek szólni neki. Vagy említsem meg a kis Beátának, aki még nincs húszéves, de már két gyereket, egy ikerpárt nevel – megjegyzem, nagy szeretettel a férjével együtt –, szóval, hogy említsem meg neki, hogy rendeltem a mindenmentes tápszerből, és vigyen belőle, hogy a kicsik ne hányjanak olyan sokat.

– Ne mondd, hogy ez mind hiányzott!

– De, egy kicsit. A pörgés, a másokról való gondoskodás, igen, ez mind hiányzott. Imádtam a munkám, egy életen át hálás vagyok annak a tanáromnak, aki megismertette velem a kémia gyönyörűségét. De te tudod a legjobban, hogy egész életemben mindig készültem valami másra is. Hogy volt valami, amit mindig meg akartam valósítani. Csak állandóan közbejöttek dolgok, először a szerelem, aztán Sára, az unokák… a pénz, vagyis annak hiánya. De soha nem adtam fel, szedegettem össze a tartozékokat, ha fogalmazhatok így. – Rámosolygott Évára. – Csak idő kellett még hozzá. Idő, pénz és bátorság…

Sára látta Éva elképedt arcát, amint az rákérdezett:

– Még mindig meg akarod valósítani?

Sára kíváncsian hajolt közelebb, de hogy mit válaszolt az anyja, azt már nem hallotta, mert a társaság valamin éppen hangosan felnevetett. Az apja felállt, és Sára mellett bement a konyhába egy újabb üveg borért.

– Mit pusmogtok ti idebent? – kérdezte a két nőt.

– Semmit – mondta Anna, és mosolyogva a férje kezébe nyomta az egyik tálca zserbót, ő meg felemelte a másikat:

– Menjünk! Adjunk az élvezetnek és a kalóriáknak!

Sára csalódott volt. Most sem sikerült megtudnia, hogy az anyja valójában miért ment vissza dolgozni. De ez nem is nyugtalanította. Ha visszament, hát visszament. Az anyja nem otthonülő típus. Elképzelhetetlen, hogy ül a tévé előtt, és kötöget, esetleg kertészkedik, vagy – és erre már el is mosolyodott – főzőcskézik. Valami mégis nyugtalanította! Az a valami, amit az anyja nem mondott ki! Még soha nem hallotta őt így beszélni.

El akarta ezt mondani az apjának, de nem jött el a megfelelő pillanat, és Sára lassan meggyőzte magát, hogy nem jól értelmezte, amit az anyja mondott. A történtek ellenére most is úgy döntött, nem szól erről az epizódról apjának. Nem akart még több fájdalmat okozni neki, nem akarta, hogy esetleg valami olyat mondjon, ami meg sem történt. Hogy miért nem volt még magában sem biztos? Nem tudta, egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy az anyja önszántából hagyta el őket, hogy volt valami titok az életében, valami, ami még a családjánál is fontosabb lehetett. Ez biztosan nem így van. Valamit félreérthetett.