Falunap - avagy szex és vidék -

A faluban reggel óta nagy volt a nyüzsgés, mindenki az esti szüreti bálra készülődött. Lesz felvonulás is. Imi lesz a kisbíró, Karola a kisbíróné. Hat hintó és egy lovas kocsi alkotja majd a menetet, utóbbin lesz a zenekar. A fiatalok, akik hetek óta próbáltak, gyakorolták a nekik jutott szerepet, most öltözködnek. Egy hónapja a padlásokat járták, a régi szekrényeket túrták, hogy összeszedjék a még fellelhető bőszoknyákat, alsószoknyákat, kontyba való pilléket a menyecskéknek, pártákat a lányoknak, csizmákat, mellényeket, pörge kalapokat a fiúknak.   

Manci mama Julival ücsörgött a kispadon annak háza előtt. A két öregasszony - tőlük igencsak szokatlan módon - mélyen hallgatott. Juli emésztette, amit Manci mama mondott. Nem hitt a fülének. De főleg azt nem hitte, hogy ilyen sokáig képes volt elhallgatni előle ezt a dolgot.

Manci mama nézte a túloldali járdán hangos nevetéssel, viháncolással tovalibbenő fiatalokat. Hej, istenem - gondolta -, amikor még én is ott voltam köztük. Választottunk kisbírót, én voltam a kisbíróné. Irigyeltek a lányok engem! A csőszlányok voltak vagy tízen, ma meg alig vannak hárman. Gyerek sincs a faluban, az ifjúság is inkább elköltözik, nem kell már nekik a föld. Büdös a munka. Annak idején a falu fiatal férfijai, jó sokan, beöltöztek csőszlegényeknek, aztán volt még a borkirály, aki az esti mulatságért felelt. Felelt volna, de hát a lelkem csak egy báb volt.

Manci mama majdnem hangosan felnevetett, amikor eszébe jutott a hordóra ültetett piros ruhás férfi bábu, az úgynevezett baksus, a bor istenének megtestesítője. Egyszer a részeges Gazsit, ennek a mainak a nagyapját ültették a hordóra. Nem volt kedve senkinek a bábukészítéshez, az meg boldogan elvállalta, legalább hivatalos oka volt az ivásra. Jaj, istenem, hogy dülöngélt! Ketten is tartották: egyik jobbról, a másik balról. De hát szüretkor ők sem bírtak magukkal, a vége az lett, hogy mind a hárman elfeküdtek a szekér aljában. Aztán ott voltak a menetben a tolvajok és a csőszök, akik szórakoztatták a közönséget, etették, itatták az embereket.

Pista volt a kisbíró. Az első uram - sóhajtotta Manci mama. Milyen egy szép szál ember volt! Magas, vállas, fekete hajú, kék szemű. Lovai is voltak, szeretett is lovagolni. Egyszer, csak úgy virtusból, még a falu kocsmájának a lépcsőjén is felvágtatott. Urasági intéző volt, bricseszben járt mindig. De jól is állt rajta. Nem csoda, ha irigyelték érte a lányok! De Mancika soha egy pillanatra sem volt féltékeny. Tudta, érezte, hogy Pista csak őt szereti. Jaj, istenem! Milyen boldog évek is voltak azok. Aztán elvitte a háború. Manci mama hetekig sírt utána. Még az is megfordult a fejében, hogy utánamegy. Persze csak akkor sírt, amikor más nem látta. Mert mások csak azt látták, hogy Mancika a dauerolt hajával ott maradt a faluban... prédának.

Vagyis csak szerették volna, ha préda lesz belőle. De Mancikát kemény fából faragták, ha néha-néha sírdogált is egy kicsit. Aztán az idő, ahogy az lenni szokott, enyhített a bánaton. S ő dacosan állta a sarat. Csak a kis segédtanítónak sikerült levennie a lábáról, a Jancsinak. Vékony kis emberke volt, olyan egyszálbélű, de vasakarat rejtőzött a szelíd külső mögött. Manci mama őt választotta második férjének. Hogy szerelem volt-e? Nem, egyáltalán nem volt az. Csak kellett valaki, hogy ne legyen egyedül, s a kis segédtanító rendes ember volt. Manci mama tudta, hogy számíthat rá. Ugyan ereje nem sok volt, esze viszont annál több. Úgy csüngtek rajta a diákok, mint szopós malacok az anyjukon. Mindent tudott, vagy ha nem, akkor képes volt napokig a könyvtárban kutakodni, keresgélni, hogy megtalálja a választ.

Semmi nem érdekelte, csak a tanítás. Abban lelte örömét, hogy a kis tudatlan emberpalántákat nevelhette. Ráadásul nagyon jó ember volt, mindenkiben csak a jót látta, s nem hitte el, hogy vannak nagyon gonosz emberek is. Mindig, mindenhol, mindenkinek segített. Talán ezért is nem lépett be a pártba, akármennyire is agitálták. Segített a helyi párttitkárnak is, ha az kérte, de azt mondta, ő piros könyvet soha nem vesz a kezébe.

Hogy ezt miért mondta, azt Manci mama sem tudta meg soha. Gyanította ugyan, hogy a kis segédtanító származásának köze lehet ehhez, mert persze a rossz nyelvek kikezdték őt is. Voltak, akik azt állították, hogy valamelyik baronesse balkézről született fia, akit kiadtak egy szegény családhoz nevelésre.

Ez ugyan soha nem derült ki, de Jancsi megtartotta, amit ígért, még regényt se olvasott, ha piros volt a fedele, ez volt a bolondériája. '56-ban ezért csúnyán összeverték, no nem azért mert nem olvasott, hanem azért, mert nem lépett be a pártba. Manci mama azt hitte, soha nem lesz többé ember belőle, de lett, hál' istennek. Manci mama elmosolyodott.

- Meggyóntad? Tényleg? - tépte szét Juli hitetlenkedő kérdésével Manci mama álmodozását.

- Meg - válaszolta kelletlenül.

- De miért?

- Mit tudom én?! - csattant fel.

Juli elhallgatott. Csak magában dohogott tovább. Minek mond ez a Manci ilyeneket, ha aztán nem lehet vele megbeszélni. Bezzeg a papnak elmondta. Na hiszen! Mintha azt érdekelné, vagy tehetne valamit is. De azért szerette volna látni az öreg pap arcát, amikor Manci elmondta neki ezeket a dolgokat. Az amilyen ártatlan lélek, talán el sem hitte ezt az egészet.

- Te, oda nézz! - bökte oldalba Manci mamát.

- Mi van? - mordult rá.

- Nézd, ott megy a Bea.

Az utca túloldalán egy szikár, középkorú nő ment, nem is ment, inkább rohant. Nem nézett se jobbra, se balra, mint aki még azelőtt szeretne eltűnni a világ elől, hogy az felfigyelne létezésére. Szorosra zárt szája mellett keserű ránc húzódott.

- Ennek meg mi baja? - mormogta csak úgy magának Manci mama.

- Nem tudom. De tegnap a polgármesternél járt. Azt hallottam, vagy két órát odabenn volt - mondta Juli fontoskodva, s örült, hogy végre olyat tud mondani, amit még ez a vén pletykafészek Manci sem tud.

Manci mama csak hümmögött, ez most valóban meglepte. Minek volt ez ott a polgármesternél? Talán valaki felnyitotta a szemét, hogy köze van Vilmosnak Karolához? Utána kell ennek járni, gondolta.

 - Juli, elmegyek haza - nézett rá a mellette ülő öregasszonyra - már dél van, eszek valamit.

- Jól van, Manci, aztán a felvonulásra visszajössz-e?

- Vissza, persze - mondta az öregasszony, bár láthatólag nem is a kérdésre figyelt.

 Manci mama lassan ballagott hazafelé, s azon gondolkodott, milyen ürüggyel menjen át Beához.  Semmi épkézláb nem jutott eszébe, így aztán azt gondolta, majd csak lesz valami. Egyszerűen beállít, aztán majd a beszélgetéshez igazítja a kérdéseit.

Nem sokkal később szinte az egész falu zengett, ahogy Bea és Vilmos veszekedtek. Manci mama sápadtan állt meg az udvarukon. Életében először nem tudta eldönteni, hogy menjen vagy maradjon. A veszekedést ő robbantotta ki, pedig isten látja lelkét, ezt most igazán nem akarta. Reggel még ő maga sem gondolta, hogy itt fog állni tehetetlenül Vilmosék udvarán. Csak azért jött, hogy valahogy megtudakolja, mit is keresett Bea a hivatalban.

Már egy ideje fontolgatta, hogy figyelmezteti az asszonyt, hogy a hites ura tilosban jár, de eddig nem vitte rá a lélek. Ez a szegény nő csak dolgozik látástól vakulásig, Vili meg csak ímmel-ámmal tesz arrébb valamit otthon. Ráadásul egyre-másra csalja az asszonyt. De eddig Manci mama nem érezte a veszélyt. Most viszont itt ez a Karola, akinek pénzt is ad Vili. Ez már nem játék. Közbe kell lépni.

Hogy neki ehhez mi köze, azon Manci mama egyetlen percig sem gondolkodott. Így aztán beállított Vilmosékhoz, nagy ártatlan szemekkel, mint aki csak azért jött, mert éppen nincs más dolga. Egy darabig nem is volt semmi baj, semmi előszele nem volt a veszekedésnek. Bea beinvitálta Manci mamát a konyhába, ahol éppen csülkös bablevest főzött, s hozzá krumplis pogácsát akart sütni.

- Hallom, orvosnál járt - kezdte Bea a beszélgetést, miután az öregasszony nagy nyögdécselések közepette leült.

- Elmentem, mert nagyon fáj a lábam, de nem sokat ér az a kámforos kenőcs, amit kaptam. Majd a sárgaföld meggyógyítja. Ennek már más úgysem használ.

- Jaj, Manci mama, arrébb van az még. Meglátja, táncolunk mi még a századik születésnapján. Az már csak alig három év, nem?

- Annyi - nyöszörgött az öregasszony, s közben masszírozta fájós lábát. - Hát Vili? Nincs itthon?

- Kint van a kertben, a diófalevelet szedi össze, hogy majd elégesse. Aztán elmegy-e a felvonulásra? - Bea érezhetően el akarta terelni a beszélgetést.