Mámor

Szakadt, nem egészen tiszta ruhájában úgy vonul az utcán, mintha az, a legdrágább kosztüm lenne. Ormótlan bakancsában úgy lépeget, mintha az egy magas sarkú, elegáns cipő lenne. A fejét magasan fenntartja, szőke, göndörhaja kuszált, sminkje elnagyolt. A rúzsa nem csak a száját fedi, a szemhéj púder szemcséiből pofacsontjára is jutott.

Kissé dülöngélve megy. A fő utcán már jól ismerik a járókelők, a mindig bor szagú „madám” elől mindenki kitér, nem akarnak a közelében lenni, még köszönni is csak a szesztestvérei köszönnek neki.

Azt mondja a fáma, hajdan szép volt és okos, volt egy gyönyörű háza, ahol minden ragyogott a tisztaságtól. Az udvaron még a fűszálak is sorban álltak. Volt egy rendes férje és volt családja, talán lánya... Már nem nagyon emlékszik rá senki, hogyan is volt ez régen. Már csak legenda a nő szépsége, okossága, rendezett élete.

Nézem, ahogy oldalazva a kocsma felé lépeget, reggel kilenc óra van. Nézem ezt a törékeny nőt és azon gondolkodom, vajon van-e még egy-egy tiszta pillanata, amikor belenézve a tükörbe megkérdezi magától, mi lett belőlem?!