Semmi közöd hozzá - szilánkok az életből

A nagy utazás

Isz-tam-bul, Isz-tam-bul, Isz-tam-bul, zakatolták a vonat-kerekek, mintegy magukat biztatva, hogy hamarosan a végállomásra érnek, és ott megpihenhetnek. De az Orient Expressz most még a zöldellő magyar tájon kanyargott, és teljes sebességgel közeledett a főváros felé.

Az egyik fülkében elegáns, kopaszodó, ötvenes férfi, Dr. Anthony Lefevre aludt, a jobbján pihenő kézitáskát cirógatta álmában, ahogyan négylábú pácienseit szokta a Nancy-i rendelőjében egy kimerítő operáció után. Az álombéli macska dorombolása annyira elandalította, hogy azt sem vette észre, amikor a vonat elhagyta Linzt és Bécset.  Arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát.

– Uram! Kérem, uram! Budapesten vagyunk.

– Mmmm. Igen? És mit csinálunk Budapesten?

– Hogy ön mit fog tenni, azt nem tudom. De mi, mármint a vonat, tíz perc múlva tovább     megy. Viszont önnek le kell szállnia. A jegye Budapestig szól.

– Már hogy szólna Budapestig? – replikázott a férfi. – Isztambulba megyek, egy állatorvosi konferenciára!

– Nagyon sajnálom, uram – vette le a kalauz a férfi bőröndjét és kis utazótáskáját. – Nézze csak meg! Az ön jegye Budapestig szól.

Az utas felkapta kézitáskáját, ideges mozdulattal belekotort, kihúzta belőle a jegyét, majd döbbenten megszólalt:

– Budapestig szól a jegyem.

– Ezt mondom én is – bólintott a kalauz, és szelíd, határozott mozdulatokkal leterelte az értetlenkedő férfit a peronra.

Dr. Anthony Lefevre Nancy-i állatorvos elveszetten ácsorgott a vonat mellett, tágra nyílt szemmel bámulta a jegyét, amit még mindig a kezében tartott, és amelyen feketén-fehéren ott állt, hogy Paris – Budapest. Érdekes, gondolta. Biztosan elcserélték a jegyemet. Csak így lehetett. Háta mögött füttyszó harsant, és ő a válla felett tehetetlenül nézte, ahogy az expressz kihúz az állomásról. Aztán meg arra gondolt, hogy ott egye meg a fene a konferenciát, és kisétált az állomásról. A szemközti oldalon meglátott egy vendéglőt. Üres gyomorral nem hozunk döntéseket, szokta mondogatni az apja, s Lefevre elindult a zebrán.

Itt az ideje, hogy egyszer az életben bátor legyen, és végre kiszakadjon a tehenek, kutyák, birkák és egyéb állatok világából. És az anyját sem hívja fel, sőt, senkit nem hív fel, döntötte el a hirtelen jött szabadság még félénk mosolyával az arcán. Budapest, ízlelgette a szót, és valahol legbelül, ősi álmából egy emlék ébredezett. Körbenézett, a város színesnek, élhetőnek tűnt, egy óriásplakátról valami fővezér nézett le rá szigorú szemmel. Fogalma sem volt, hogy ma, a huszadik század közepén, ki lehet ennek a kommunista országnak a vezetője, de remélte, hogy nem ez a kopaszodó, szigorú tekintetű úr, akiből ő semmi jót nem nézett ki. Aztán hirtelen megállt a zebra közepén. A nekiütköző emberek furcsán néztek rá, volt, aki morgott valamit, valószínűleg elnézést kért, de volt olyan is, aki hangosan méltatlankodott. Lefevre nem értette, de a hanghordozásból feltételezte, hogy szitkozódott. Nem foglalkozott velük. Szemben egy fiú és egy lány jött kézen fogva. Az emlék, ami felébredt benne, úgy vágta fejbe, hogy egészen beleszédült. Néhány pillanatig csak ácsorgott a zebrán, az ébredező képsorokat próbálta elcsípni, de azok játszadoztak vele. Fel-felbukkantak agya tekervényei között, aztán átszaladtak a szívébe és ott bebújtak egy sarokba. Lefevre izgatottan sarkon fordult, bőröndje itt-ott beleütközött az emberekbe, de ő csak rohant vissza a pályaudvarra abban a hitben, hogy ott mozgolódott először ez a fránya emlék. Hátha most elő is jön! Amikor visszaért, zihálva letette a poggyászát, belső zsebéből elővette hófehér zsebkendőjét, és megtörölte izzadó homlokát.

– Taxit parancsol? – lépett mellé egy nő.

Lefevre csak a taxi szót értette, bólintott, és bepréselődött egy úgynevezett Minitaxiba.

– Kérem, vigyen egy szállodába – mondta a nőnek, majd ahogy meglátta tannak értetlen arcát, felsóhajtott. – Hoootel – mondta, hosszan nyújtva az ó betűt. Mintha ezzel eltörölhette volna a kettejük között feszülő értetlenség hídját.

A taxi egy körszállónál tette ki. Nyomott némi frankot a sofőrnő kezébe, aki Lefevre legnagyobb döbbenetére megköpködte a pénzt, motyogott valamit, majd sebességbe tette az autót, és elviharzott. Lefevre alaposan megnézte magának a szállodát. Ilyet sem láttam még, Nancy-ban is lehetne egy, állapította meg némi irigységgel. Vajon a szobák is kör-alakúak? tette fel magának a kérdést, miközben egy boy felkapta a csomagjait. Ő meg kényelmesen besétált a foyerbe.

– Jó napot, uram! Szobát szeretne? – kérdezte tőle a portás angol nyelven.

Lefevre nem beszélt angolul.

– Szobát szeretnék – mondta franciául.

– Na, ezzel is csak többen leszünk – vetette oda a portás a boynak, majd a vendégre villantotta mind a harminckét fogát.

Lefevre ide-oda forgatta a fejét a portás és a boy között. Most ezek róla beszélnek, vele viccelődnek? Mert hogy ezek itt valamin viccelődnek, azt tisztán érezte. Persze az is lehet, hogy egészen más a vicc tárgya.

– Passport, bitte – próbálkozott újra a portás, és meglengetett egy szobakulcsot.

– Voici mon passeport – mondta Lefevre, átnyújtotta az útlevelét és elvette a kulcsot.

– Danke – válaszolta a portás, és egy bejelentőlapot csúsztatott át az asztalon.

Lefevre elkezdte kitölteni, habár semmit sem értett a rubrikákba írt szavakból, de volt már ő szállodában, nagyjából tudta, mit, hova írjon. Amikor végzett, visszatolta a portásnak a lapot, de az oda sem figyelt. Valamit nagyon magyarázott a telefonba.

Lefevre megnézte a kulcson a szobaszámot, intett a boynak, és felment.  A szoba nem volt kör alakú. Ezen bosszankodott kicsit.

– Ouah! Ce n'est pas un trou rond!– mondta a boynak, aki mivel egy szót sem értett az idegen hadarásából, csak megrándította a vállát, és kinyújtotta a kezét.

– Nincs kör, nincs borravaló – mondta Lefevre, és kituszkolta az elképedt fiút.

Másnap reggel a szálloda étkezőjében egy idős pincér köszöntötte.

– Bonjour, Monsieur!

Lefevre rábámult, majd végre elért a tudatáig, hogy az anyanyelvén szóltak hozzá.

– Bonjour – válaszolt megkönnyebbülten. – Örülök, hogy valaki megért engem. Dr. Lefevre vagyok, és Nancy-ból jöttem az Orient Expresszel.

– Nagyon örülök, uram – válaszolta szenvtelenül a pincér. – Itt parancsolja meginni a kávét, vagy szeretne kiülni a teraszra? Megjegyzem, onnét gyönyörű a kilátás a városra.

– Messze van ide a Bájtzá utca? – nézett a pincérre.

Az egy pillanatig csak nézett rá, majd felismerés villant a szemében: – A Bajza utca? Úgy fél óra taxival. Óhajtja, hogy hívjak egyet önnek?

Lefevre bólintott.

Húsz perc múlva dobogó szívvel, szédelegve, remegő kézzel, infarktus közeli állapotban –legalábbis ő úgy érezte – ott állt a Bajza utca ötvennégy előtt, és a kaputelefonon egy nevet keresett. A szemébe folyó izzadságtól csak harmadszorra találta meg. Horváth Emőke, kiegészítve két betűvel, dr., Szóval te is, mégis, simította meg a gombot, s gondolatban ismét a harminc évvel ezelőtti Párizsban járt. Szorongatta egy magyar lány kezét, akivel fűt-fát ígértek egymásnak. Aztán se fű, se fa. Csak levél. Ám az évek teltek, a levelek ritkultak, majd végleg lehulltak a szerelem fájáról. Lefevre soha nem nősült meg.

Nyílt a kapu és egy magas fiatalember lépett ki rajta. Lefevre rábámult, s ahogy a tekintetük találkozott, neki úgy csuklott össze a lába. A lakásban ébredt, egy nő hajolt fölé, egy nő, akit harminc-éve nem látott, s aki mellett harminc-évvel fiatalabb önmaga ült.